Erőszak kultúra. Ez egy nagyon fontos kifejezés, amit még sokszor kell alaposan körüljárnunk, mert ez minden bántalmazások alfája és omegája. Sándor Zsuzsa és Havas Henrik figyelmébe.
Az ATV Nap híre műsorában az egyik téma a reggeli #temiketkapsz interjú volt, amiből Sándor Zsuzsa, volt bíró azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy a kőkemény utcai zaklatásról, beszólogatásról (catcalling) folyó diskurzusba értelmetlen beemelni olyan jelenségeket, mint az, amikor a síró kislánynak azt mondják, hogy "de hiszen tetszel neki". Ezután persze nem meglepő, ha a húsvéti locsolkodás vagy a busójárás, mint az erőszak értékekhez (tradíció) kötött kultúrájának illusztris példája már végképp nem ment át. De ez nem feltétlenül csak az ő hibája, hiszen a bírói érzékenyítés az egyik oka, hogy oly sürgető az isztambuli egyezmény ratifikálása.
A Wikipédia szerint a nemi erőszak kultúrája "egy társadalom kultúrájának a nemi erőszakhoz kötődő azon aspektusa, melyben az uralkodó attitűdök és a gyakorlat normalizálja, megbocsátja vagy tolerálja a nemi erőszakot. Olyan társadalmi berendezkedés, ahol a nők az erőszakkal való fenyegetettségnek a szexista megjegyzésektől a fogdosáson át a nemi erőszakig terjedő spektrumában élnek."
Namost, vegyük ki a fenti idézetből a "nemi" előjelet. Az erőszak kultúrája mindazon, - akár tradíciókra épülő -, jelenséget magában foglalja, ami a társadalom elnyomási formákkal toleráns normarendszerét konzerválja és a diskurzust abban a mederben tartja, hogy az erőszak bármilyen formája elfogadható. Éppen ezért egy rendkívül komplex fogalomról beszélünk, hiszen ideértendő az áldozathibáztatás, az erőszak relativizálása vagy banalizálása, de még a vicckultúránk is.
Mélyebb rétegekbe hatolva hamar eljutunk olyan mindennapos, az életünket szinte észrevétlenül átszövő jelenségekig, mint amilyen a (szalon)rasszizmus, a homofóbia, a vallási türelmetlenség, vagy éppen az utcai zaklatás szürkezónásítása és igen, a bölcsődei - óvódai - iskolai erőszak és zaklatás, a bully is.
A nemi erőszak kultúrája logikusan eleme a tágabban értelmezett erőszak kultúrának és kijelenthető, hogy más társadalmi tényezőkkel és viselkedésmódokkal korrelál. Kutatások igazolják, hogy a szexuális erőszakkal kapcsolatos mítoszok, az áldozat hibáztatása és az erőszak banalizálása korrelál a rasszizmus, a homofóbia, a transzfóbia, az életkor vagy társadalmi osztály szerinti diszkrimináció, a vallási türelmetlenség, de akár a testszégyenítés megjelenésével is.
Nincs veszélyesebb annál, mint ezeket a jelenségeket izoláltan, összefüggéseik nélkül értelmezni, mintha nem egymásra épülnének, mintha nem egy tőről fakadnának. Na de milyen tőről is?
Egyfelől az emberben él egy uralkodó ösztön, egyfajta pszichés önvédelem, az életigenlő lény válasza az eredendő halálfélelmére. A társadalomtudományokban ezt az igazságos világba vetett hitnek nevezzük, amit hívhatnánk velem ez nem történhet meg effektusnak is. Az igazságos világba vetett hit az oka annak, hogy ha valami szörnyűségről hallunk, a kétségbeesett elménk rögvest kifogásokat keres, vigasztaló és megnyugtató gondolatok után kutat, ezt pedig az események racionálisnak tűnő magyarázatában leli meg. Ebből fakad az áldozathibáztatás jelensége, amikor valaki még akkor is azon rugózik, hogy mit viselt, mennyit ivott az áldozat, amikor már jópár éve, hogy a csapból is az folyik, hogy ezek a körülmények szinte egyáltalán nem korrelálnak az erőszak bekövetkeztének valószínűségével, mivel az erőszakok döntő hányadát ismerős követi el, (joggal) biztonságosnak vélt környezetben. Ha pedig idegen is az elkövető, nem a miniszoknyára megy, hanem a kiszolgáltatottságra. Nem baj, rendíthetetlenül tartja magát, hogy ha nem is öltözött úgy, meg nem is ivott, akkor is, minek mászkált este arra egyedül.
Másfelől az egyéni felelősség olyasmi, amit nem sokan szeretnek felvállalni, egyszerűen azért, mert a kutya nem tanította meg nekik, hogyan kell társadalomtudatosan létezni. És hogy nem olyan lehetetlen az. Nem véletlen, hogy ezek a témák még mindig valami sötét, zűrös, "vadfeminista" masszaként csapódnak le a többségi társadalomban. Valahogy úgy, ahogy - nem is olyan régen - a környezetvédelem is vajákos konteók szürreális láncolatának tűnt. (És ha az Államok jelenlegi elnökére gondolunk, ez még ma is sokak fejében így van.)
De hogy jön ehhez az erőszak kultúra? Úgy, hogy kilóg a lóláb. Mert azért a lelke mélyén mindenki sajnálja az erőszak áldozatát, épp csak azt nem szeretné elképzelni sem, hogy ő, vagy a szerettei valaha is azzá válhatnak. Ugyanez a reflex a menekültek elutasítása és közben mégiscsak sajnálása. Az ilyen feszültséget és az abból fakadó szorongást valahogyan fel kell oldani. Egyrészt feloldás az áldozathibáztatás. Ez egy klasszikus kognitív disszonancia redukciós technika. De ott van egy másik fontos eszköz: az elviccelés és a romantizálás.
Romantizálás, amikor Kiss László áldozatáról, Takáts Zsuzsannáról - főleg, mielőtt nyilvánosan megszólalt volna -, pajzán "anekdoták" sora került elő, mert hát jaj már, a csaj szerette a faszt, a Kiss Laci meg szép szál legény volt, kinek ne kellett volna. Elviccelés, amikor egy nyilvánvalóan rasszista/homofób/szexista viccre azt mondják, hogy de hiszen ez csak egy vicc, ne legyél már prűd fapina. Amikor Tibi atya az oldalán ezt a képet posztolja, akkor se. Pedig a vicckultúra a nemzet, a társadalom lakmuszpapírja.
Mindezek után marad a kérdés, hogy pontosan miképpen is illeszkedik a verbális és fizikai erőszak és bántalmazás formáinak sorába az, amikor a zokogó Juliskának azt mondja a felnőtt, akihez segítségért, menedékért fordul, hogy jaj hagyd már, a fiúk már csak ilyenek, ez azért van mert tetszel neki, biztosan szerelmes beléd? Úgy, hogy ebből Juliska és Jancsi is azt szűri le, hogy a bántás a szeretetnyelv része. Ha meghúzza a hajam, ha csúnya szavakat mond, ronda nevekkel illet, az azt jelenti, hogy bókol, hogy szeret és nekem ezt mosolyogva meg kell köszönnöm. Ha bántom, akkor egy sikeres párkapcsolati stratégiát követek, akkor férfias vagyok.
És ami talán még rosszabb: Juliska már zsenge korában leszűri a következtetést, hogy ő nem kérheti ki magának azt, ami ellen teste-lelke tiltakozik, sőt örülnie kell neki, az pedig tutifix, hogy akiktől várná, nem védik meg, (lásd a rendőrségen a "mit viselt" nyitókérdését nemi erőszak utáni feljelentéskor). Jancsi pedig megérti, hogy ő a jani, mert senki sem csap a kezére, senki nem ülteti a sarokba, még akár meg is dicsérik, ha le találja lökni a Juliskákat a hintáról.
Ezt persze sokan felismerték már, szülők és pedagógusok egyaránt és az is igaz, hogy a legtöbb gyerek túléli/kinövi a játszótéri molesztálást. Azonban sokan nem. Az utcán odamondott "véresre basználak" persze extrém megnyilvánulása ennek a mentalitásnak, de ugyanúgy folyománya, mint a munkahelyi szexizmus, vagy akár a kapcsolati erőszak, legyen szó annak enyhébb vagy súlyosabb, verbális vagy fizikai formájáról.
Skálákban és rendszerekben, ha úgy tetszik, mátrixokban kell gondolkodnunk, ha fel akarjuk számolni az elnyomást és az erőszakot. És igen, ehhez szembe kell néznünk az évezredes beidegződéseink ártalmasságával. Nem betiltani kell a húsvéti locsolkodást, a busójárást, vagy bármi kulturális örökséget, hanem igenis beszélni kell arról, hogy az, amiből ered, ma már elfogadhatatlan. Azután pedig meg kell találni a módját kulturális örökségünk és értékeink fájdalommentes megőrzésének.
Tegnap reggel Gajdos Tamás azt mondta nekem és az ATV nézőinek, hogy az utcai zaklatás egy udvarlási forma, az pedig egy vicceskedve elsüthető közhely, hogy amikor a nő nemet mond, az nem mindig nem. Nem igaz, ezek azok a hazugságok, amik konzerválják a rendszert. A zaklatás nem udvarlási forma és a nem az mindig nemet jelent.
Ezt kérdőjelezi meg Sándor Zsuzsa, amikor szélsőségnek nevezi a puszta felvetést is, hogy az ovis copfhúzás ártalmas és összefügg nagyon sok mindennel, akár a későbbi utcai zaklatással is.
A #temiketkapsz témája Nap Híre 24-ik percétől került terítékre, a reggeli Start beszélgetés pedig itt érhető el.