A legenda szerint Winston Churchill, amikor azt javasolták neki, hogy a művészetre szánt pénzt csökkentsék a hadi költségvetés javára, rögtön visszakérdezett: „Akkor meg miért harcolunk?” Igaz, a művészet fontos és sok mindent felülír. De nem mindent.
Több botrányos szexuális zaklatás ügy tematizálja a napokban a hazai közbeszédet, köszönhetően egyrészt az erőszakos hollywoodi producer, Harvey Weinstein végre egymás után előálló áldozatainak, másrészt a Színművészetire felvételiző kamaszlányát ért inzultusról nyíltan és őszintén nyilatkozó Papadimitriu Athinának.
A szexuális töltetű, fizikai kontaktussal való “kizökkentés”, ami a Színművészeti Egyetem felvételi vizsgáján egy női hallgató részéről egy felvételizővel szemben történt, zaklatásnak tekinthető, azonban nem feltétlenül az adott hallgatóról mond el bármit is, hogy mindez megtörtént. Sokkal valószínűbb, hogy a hallgató azért engedett meg magának ilyesmit, mert a közeg íratlan szabályaiba ez belefér, sőt, akár elvárt.
Az, hogy a fizikai kontaktus amúgy rendben levő-e egy felvételi helyzetben, nem annyira kérdés, a színház egy fizikai műfaj, az, hogy a felvételiző hogyan reagál a partner fizikai létezésére, bizony fontos szempont. Azonban a komfort zónából ezerféleképpen ki lehet billenteni valakit, viszont a szexualizált helyzetek, bár a színház kikerülhetetlen velejárói, még a rutinos színészeket is sokszor próbára teszik. Mert ez egy fokozottan érzékeny és törékeny állapot, amihez óriási bizalom kell és nem mindig kézenfekvő a helyén kezelni. Jól példázza mindezt, hogy az elmosódó határvonal a valóság és a játék között oly sok házasság megkötését és felbomlását okozta már.
A felvételin tehát ilyesminek egész biztosan nincs helye. (De talán még az első- és másodévben sem, ami egy következő felvetés az egyetem belső szabályzatára nézve és amin mindenképp érdemes is vitatkozni.) Egészen biztos, hogy semmiképp sem a felvételi, hanem az egyetemi évek valók arra, hogy a színész tudatosan építkezve eljusson odáig, hogy egy próbafolyamatot képes legyen úgy végigcsinálni, hogy ismeri és elismerteti a saját határait. A konszenzualitás (beleegyezés) ugyanis ebben a helyzetben is alapfeltétel, mert a valóságosság illúziója a mégoly magasművészeti értékrend mentén sem lehet feljebbvaló, ha a mérleg másik serpenyőjében az egyén szabadsága és méltósága van.
Egy példa a filmművészet legmagasabb fellegvárából: Bernardo Bertolucci az Utolsó tangó Párizsban erőszakot ábrázoló jelenetében valódi erőszakot akart látni, így hát a színésznő, Maria Schneider háta mögött úgy instruálta Marlon Brandot, hogy a nő a forgatás után végül a szakmát is otthagyta és évtizedeknek kellett eltelnie, hogy az ügy napvilágot lásson. Jellemző módon ez is úgy történt meg, hogy tavaly előkerült egy videó 2013-ból, amin Bertolucci arról beszél, hogy Schneider nem egyezett bele előzetesen ebbe a felvételbe, sőt, nem is tudott róla. Bertolucci elmondása szerint ő és Brando közösen találták ki egy nappal a jelenet forgatása előtt, hogyan fogják megerőszakolni a szinte még gyereklány színésznőt.
Schenider ekkor 19, Brando 48 éves volt, a rendező pedig 32. A történet több, mint negyven évig maradt titokban és maga Bertolucci leplezte le önmagát, ízlésesen két évvel a fiatalon elhunyt áldozat halála után.
A felfogás, hogy pokolra kell annak menni és hogy a művészet sok dolgot tesz elfogadhatóvá, ami amúgy, a sarki közértben vagy a hivatalban nem az, rettentően veszélyes. Ugyanis megkérdőjelezi az alapvető emberi jogok mindenek felett állóságát.
A lány, aki a homályos, ám sajnos nagyon is hihető történet szerint a hazai pálya óriási helyzeti előnyéből indulva szexuálisan zaklatta a hozzá képest kiszolgáltatott, törékeny helyzetben levő másikat, nagy eséllyel egy tanult mintát próbált eminens diák módjára alkalmazni, mint valami lojalitási rituálét, megmutatva a nagytekintélyű tanár urak felé, hogy őt bizony jól kiképezték. Hogy mindene a színházé, ha kell belepusztul, mert mindennek alá kell vetnie magát annak, aki ezt akarja csinálni, ez a beugró, ő megtanulta és számon is kéri azon, aki ide jelentkezik. Akinek megtörik az akaratát, az védtelenné válik. Így aztán ebben a helyzetben különösen ijesztő belegondolni, milyen bántalmazásokat élt túl az esetig maga a bántalmazó.
Logikusan, az ilyen közeg magától értetődően termeli ki a Sárosdi Lilla féle gyomorforgató történeteket, amikor a rajongva tisztelt „nagyrendező” belógatja a nemi szervét a hátsó ülésen, mondván „puszild meg” és „lazulj el”. Ebben a történetben külön szörnyű, hogy így, meg nem nevezve az elkövetőt, minden “nagyrendező” bepiszkolódik egy kicsit.
A Papadimitriu eset, a Weinstein botrány, a Bertolucci ügy és a többi millió, napvilágot sosem látó másik, mind egy tőről fakadnak és az a másik ember szabadságának és méltóságának semmibevétele. Márpedig ezek, mint alapvető emberi jogok, nem felülírhatóak. A művészet pedig értük kell létezzen, nem velük szemben és főleg nem ellenük.
