nem tehetsz róla, tehetsz ellene

a nem az nem

Elveszett gyerekek?

anemaznem - #BeszéljükMeg 1.

2015. október 19. - mero.vera
velence.jpgCsináltunk már hasonlót korábban, most pedig sorozatot indítunk: a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene posztjai alatt sokszor alakulnak ki rendkívül érdekes beszélgetések, amik akár az aktuális cikknél is jobban körbejárják az adott témát. Az alábbi diskurzus Ritók Nóra a 444-en megjelent, tűpontos írása kapcsán alakult ki.


Richárd: "Ha az ember végiggondol egy ilyen kis életet, számtalan beavatkozási pontot talál, ahol megtörhető lett volna a történet. Számtalan felelős állapítható meg, akinek dolga lett volna vele." Bár valóban rettenetes, hogy egy gyereknek min kell olykor keresztül mennie, milyen embertelen lelki sérülésekkel, deformitásokkal kénytelen tovább haladni az élete útján, én nem mondom azt, hogy elveszítettük őket. Van egy rideg valóság, ha ezen túllépünk, láthatjuk, hogy ezek az emberek még mindig élnek, még mindig itt vannak, hozhatnak önmagukért felelős döntéseket, és a pontok, amik nyomán változtathatnak életük minőségén, nem fogytak el. Sőt, a legnagyobb problémát az jelenti, ha valakit, mert mondjuk prostituált lett belőle, vagy mert bántalmazták régen, vagy mert bántalmazó lett - leírunk és elkönyveljük egy szerepbe, hogy ő már azonos azzal és nincs tovább. Szeretek hinni abban, hogy senkinek sem túl késő.

Marianna: Richárd, a jelenlegi helyzetben ezeknek a gyerekeknek semmi esélyük a beilleszkedésre. Amíg létezik a 'bûnös áldozat' kategória a kriminógiában és a rendôrség is így tekint ezekre a gyerekekre, addig semmiképpen sem. Emellett a futtatóik rászoktatják ôket a drogokra és ki vannak téve mindenféle szörnyû betegségnek, de ha mindezeket valami csoda folytán meg is úsznák és visszakerülnének a családjukhoz, hamarosan újra az utcán lennének más futtatókkal, mert más kitörési lehetôségük nincs és ez is csapda. Aztán tizenévesen teherbe esnek és a nyomor újratermelôdik. Igen, felelôs mindenki, aki félrenéz és hárít, aki ritka esetekkel példálózik, hogy nézd, neki sikerült, ezek egyszerûen lusták, megérdemlik a sorsukat és ne vállaljon gyereket az, aki nem engedheti meg magának a havi többezer forintba kerülô fogamzásgátlást vagy aki el se jut orvoshoz vagy akit megszégyenítenek, hogy ez a lehetôség egyáltalán eszébe jut. Az ellentmondás szándékos volt.

Lajos: A lélekért folyó harc feladhatatlan, ezt kéne vallanunk. És legalább annyira miattunk, mint miattuk. Ki, hol, mikor, mennyit bír tenni ezért, tegye. Tudva, hogy nagyon nehéz.

Richárd: Én csak a magam nevében beszélhetek: abból, hogy valakinek azt mondom a körülményei áldozata és semmi esélye sincs arra, hogy javítson az életének színvonalán, amíg a világ vagy annak attitűdje meg nem változik túlzottan kiábrándító számomra és talán számára is. Teljesen egyet értek, hogy az emberekben növelni kell a felelősség érzetet, de az, ha mindig a helyzet súlyosságát hangsúlyozzuk, azt az érzetet élhetik meg, hogy nem áll hatalmukban változtatni és pont, hogy még kevésbé élik meg felelősen azt. Ha úgy érezted, hogy elvitatni próbálom a helyzet súlyosságát, nos talán rosszul fejeztem ki magam. De abban nem hiszek, hogy valaki, aki egyszer áldozat lett, arra van kárhoztatva, hogy élete végéig az legyen, különben azt kéne javasolnom másoknak, hogy legyenek öngyilkosok. Szerintem is abban kell keresni a változást, hogy akiknek hatalmukban áll segíteni, példát mutatni és támogatni másokat, azok ne bűnös és áldozat kategóriákban gondolkodjanak, hanem mutassák meg, hogy a másik, körülményeitől függetlenül megérdemli a segítséget és a bizalmat. Bár én megvallom őszintén: leginkább úgy szoktam érezni, s gondolni, hogy ha valakiben csalódok, mert nem mutat javulást, fejlődést valamihez képest, akkor az az én hibám, nem hiszek benne jobban, mint ő saját magában. Ezért írom amiket írok.

SzocPed: Mi, akik ilyen gyerekekkel foglalkozunk, naponta nézünk szembe azzal, hogy vajon mit lehetne még tenni. Mert nem elegendő, hogy a gyereknek tanítok valami mást, mint amit otthonról hoz, lát egy másik világot vagy legalábbis pillanatképeket arról, hogy másképp is lehet élni. De a család visszahúz. És amint abba a korba lép, hogy a családnak szüksége van arra a pénzre, amit vele lehet megkeresni, akkor arra fogják használni. És a minta, amiben felnő, szintén ezt erősíti a gyerekben. ne felejtsük el, hogy míg az iskolában max. napi 8 órát tölt, felsősként pedig ennél jóval kevesebbet és a családdal pedig a nap nagy részét, akkor amit mi teszünk hozzá, az sajnos kevés lesz a változtatáshoz. Persze vannak olyanok, akik évek múlva változtatni tudnak az életükön, kitörnek abból, amit a család rájuk kényszerített, de ez igen ritka. Szóval, nagy dilemma: mit lehet kezdeni a családdal? Őket hogyan lehetne szocializálni, integrálni, rávenni a tanulásra? Vagy a gyereket kell kiemelni ideje korán a családból? Mivel teszek jobbat????

Richárd: Hát én az iskolarendszer tekintélyelvűségét is végtelenül destruktívnak vélem, így ha minden lehetőség adott lenne, azt hiszem azt mondanám, hogy bentlakásos, alternatív iskolában nevelkedjen, amiben képzett, empatikus tanárok vannak és a gyerekeknek megadják azt a tiszteletet amit tőlük elvárnak. De lehetőségek híján egyszerre kellhet élni a meglévő opciókkal és építeni mellettük az újakat. A családot szocializálni, integrálni, rávenni a tanulásra? Millió dolláros kérdés. Azt hiszem növelni lehetne a betegségtudatot, mert jelenleg bizonyos magatartásformák és életvitelek a diszfunkcionális családokban nem lelki és egyéb betegségekként vannak elkönyvelve, sokkal inkább normalitásként és az élet velejáróiként, ha pedig többeket rá lehet venni terápiára, kezdeményezni kell, hogy ezeket közösen is vegyék igénybe, hogy tanuljanak meg kommunikálni. Az is segíthet, ha az erőszakmentes kommunikációt alkalmazzák, megtanulják. Én nem foglalkozom ilyen gyerekekkel hivatásszerűen, így bizonyára jóval több rálátásod van neked erre a dologra, mint nekem, de azt hiszem, hasonlóképp fognék hozzá, mint amit leírtam, ha foglalkoznék velük. Nemrég adtam interjút egy ifjúsági-mesés kötetem révén, amiben szándékosan roma gyereket teszek meg főhősnek, és azt mondtam, hogy azért, mert szerintem fontosabb az etnikumokhoz nem úgy viszonyulni, mint többség a kisebbséghez, hanem a hangsúlyt arra helyezni ami közös bennünk, ez segíti végül is elő az integrálódást. Mindenesetre engem is érdekel, hogy mi mindent lehetne még tenni.

NMTE_Vera: Gyönyörű diskurzus várt itt a posztra kattintva; szerelmes vagyok Richárd szép lelkébe és a magam idealizmusát látom benne, ami megvolt --- amíg nem jártam Böjte Csaba szászvárosi gyermekotthonában, vagy nem szereztem pedagógus diplomát és nem kezdtem testközelből foglalkozni halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel. Én úgy látom, hogy félelmetesen nagy eredményt lehet elérni a legreménytelenebb esetekkel is, azonban nem is az a legnagyobb baj, hogy a család visszahúz, mert ugyan ez igaz, de ha elég pozitív megerősítést kap, a gyerek ösztönösen elkezdi szétválasztani a velem és a szüleivel töltött időt, két totálisan eltérő - de annál jobban megértett és felismert -, normarendszert alakít ki és azokhoz meglepően jól alkalmazkodik. Azt látom, hogy ,,a kedvemért" nagyon sok dolgot hajlandóak megtenni, már ha jól kérem. A baj ott van, hogy jön egy másik tanár, akiben nincs elég szeretet és vége. A sógornőm - egyben az oldalunkat segítő pszichológus -, és a bátyám egy évig együtt laktak a szászvárosi neveltjeikkel, akik nagyon szépen megtanultak viselkedni a kedvükért, tanulni is hajlandóak voltak, de eljöttek a szeretett nevelők, jött egy kiégett, nem odaadó másik nevelő és mire egy félévvel-évvel később visszamentek látogatni, a szinte sajátként nevelt gyerekek alig emlékeztek rájuk, egy részük pedig beért a család számára anyagilag hasznosítható korba. Igen, ez prostitúciót jelent, a kislányok szüzessége viszonylag sokat ér. Ezért rettegtek hétvégente hazaengedni őket és ezért próbálták titkolni a család elől, ha a tizenkétévesnek először megjött a mensije. És ez egy bentlakásos intézmény volt, csak hétvégi hazajárással, amire volt, hogy hónapokig nem került sor. Bezzeg, ha megjött a mensi. De ha nem is jött meg, mégis hazavitték a lurkót, az otthon töltött két nap után tetvesen, idegileg totál szétcsapva kapták vissza, mintha nem is ugyanaz a gyerek lett volna. Sokat dumáltunk akkoriban, hogy azért ez az év jelenteni fog valamit az életükben. A valóság az, hogy nagyon sok a buktató és ezerszeres erőkkel kéne dolgozni ellenük, miközben jelenleg a kétszeres is elérhetetlen, vagy szélmalomharc.

Richárd: Rettenetes amit írsz, (nem a szerelmes rész, bár aki olyan elkótyavetyélhető dolgokat lájkol, mint a lelkem, az így járt) mármint az rettenetes, hogy menstruációt követően már viszik is el a gyereket az utcára. Erről eszembe jut, hogy régen nálunk aziskolában elég gyakori volt a prevenciós program, amikor hoztak valaki volt drogfüggőt vagy dohányost, hogy mesélje el: a drog rossz, mennyire megszenvedte és kész. Olyan erőltetett volt. Ennél egy fokkal jobb lett volna, ha élőkönyvtárat vezetnek be hozzánk is, sokkal közvetlenebb, ha magad teszed fel a saját kérdéseidet egy-az egyben és nem csak annak, aki drogozott vagy ilyesmi. Az nem segít, ha egyfajta szponzori programba tesznek össze egy időre olyan gyerekeket, akiknek nehéz körülményeik vannak, de nem futtatják őket (de rossz még ezt leírni is) illetve olyanokat, akiket igen? Azok után, hogy valaki alámerül egy ilyen világba, biztosan óriási segítséget jelenthet, ha ápol olyan kapcsolatot amiben értékesnek érzi magát, a saját segítségét és mégis húzhatja őt kifelé a saját poklából? Én mind a mai napig azt érzem magamnak is a legmegfelelőbb terápiás eszköznek, ha olyan közösségbe lépek, amiben van hatalmam segíteni másokon és értékesnek érzem magam, hiszen így az ember előbb utóbb oda is eljut, hogy magán van hatalma segíteni, vagy tartozik magának ennyivel.

NMTE_Vera: Igen ám, de pont a nyomonkövetés a legnehezebb, ráadásul a rossz körülmények között az egykori pozitív minták hamar elhalványulnak, a tehetetlenség érzése erősebb, a túlélési ösztön pedig mindig az adott körülmények közt adaptívnak sejtett viselkedésmintát hívja elő.

Richárd: Igen, az biztos, hogy nincs biztos módszer, és rettentő nehéz lehet. Én is jártam egy időben, kamasz koromban családsegítőbe, ahol szerencsére akadt, aki foglalkozott velem, és szentelt rám időt valami szabadidős elfoglaltság gyakorlásával meg ilyenek, mert egyébként otthon megkattantam volna. Ezért rühellem, hogy társadalmunk beállt a zárt családmodellre és annak a lehetősége sem merül fel, hogy családi közösségek kezeljék közösen a felmerülő problémákat, hogy bárki, aki nehézségeket él meg, környezeti változást tapasztalhasson és ne kelljen olyan konfliktusok terhe alatt nyőgnie, amiket nem képes egymaga megoldani. De persze abból nem lehet kiindulni, hogy mi nincs, csak abból, ami van. Azzal sem lehetne nagyobb kontrollt gyakorolni az adott családokra illetve gyerekekre, ha kifejezetten olyanoknak jönne létre szervezet és támogatás akiknél meg kell előzni a prostitúciót? Igénybe lehetne venni, de szigorú feltételekkel. Ez mondjuk már az én fejemben sem hangzik reálisan, csak valamit jó lenne kitalálni. Eleve az is már egészen félelmetes, hogy egy olyan óriási társadalmi problémáról, mint a szexuális gyerekbántalmazás pusztán egyetlen egy könyv jelent meg Magyar nyelven, pontosabban én nekem egyről van tudomásom, és az is inkább a családban történőre tér ki, bár még nem olvastam, elvileg átfogó. Ugyanakkor ha nem kutatunk bizonyos témákat, miként remélhetnénk rájuk megoldást?

NMTE_Vera: Azért kutatjuk és vannak is anyagaink, tanulmányaink, de vajmi keveset ér pár értő szakember, ha nem kap eszközöket a tudományos igényű és a tapasztalat alkotta eredmények széleskörű gyakorlati alkalmazására.

Richárd: Egészen biztos. Nos, ha valahogyan segíthetek az eszközök előteremtésében (petíció, egyéb ilyesmi) keress meg. Illetve engem érdekelnek anyagok és tanulmányok a legkülönfélébb gyermekvédelmi témában, közhasznúnak is vélem ezek listázását fellelhetőség szerint, így szintén fel tudom ajánlani magam olvasóként.

A bejegyzés trackback címe:

https://anemaznem.blog.hu/api/trackback/id/tr157988143

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.