nem tehetsz róla, tehetsz ellene

a nem az nem

Elvárások fogságában

2016. március 03. - Ambrózi Kata

great-expectations.png

A társadalomtól vagy egyéntől érkező elvárások és nyomások elképesztően destruktívak tudnak lenni. Hasonlóképpen, ha valaki mérhetetlen azonosulási vágyat érez egy másik személy felé vagy a társadalmi normáknak akar megfelelni minden áron. Ezek elvonják a figyelmünket arról, hogy mi kik is vagyunk valójában. A társadalmat nem tudjuk megváltoztatni csettintésre, mivel az egyénekből áll. És sokszor nem állnak az egyénekre a társadalmi normák, ha egyesével nézzük őket.

 

A pszichológiában két ember közötti mechanizmus (többek között), ami általában tudattalanul működik az azonosulás és az elvárás. Az azonosulás arra irányuló vágy, hogy "olyan szeretnék lenni, mint te". Az elvárás pedig úgy hangzik, hogy "olyannak kell lenned, amilyen én vagyok". Két ember természetesen soha nem lesz tökéletesen egyforma, legfeljebb hasonlóak lehetnek egymáshoz. Ez a fajta különbözőség pedig belső feszültéget kelthet és elindíthat olyan folyamatokat, hogy az egyik fél nyomást fog gyakorolni a másikra és fordítva, belekerülve egy véget nem érő spirálba. 

Minden emberben dolgoznak az elvárások és az azonosulási vágyak egyaránt. Viszont arra oda lehet figyelni, hogy mekkora teret adunk ezeknek, tudatosítva a bennünk zajló folyamatokat megfelelő önismerettel. Ha nem is kerül mind felszínre, a nagyobb dolgokat észrevehetővé lehet tenni, érzékenyebbé lehet válni a másikkal való kapcsolatunkban. 



Mik lehetnek az azonosulások és elvárások veszélyei? 

Mindkettőnek talán az a legnagyobb veszélye, hogy elveszítjük önmagunkat. Vagyis nem leszünk tisztában saját érzéseinkkel, saját vágyainkkal, céljainkkal. Így nehéz megtalálni az egyensúlyt az életünkben. Ezért nagyon fontos felismerni, mekkora teret is adunk ezeknek az életünkben.

Triviális példaként szolgálhatnak erre egyes sztárok, akikre a fiatalok nagyon hasonlítani szeretnének és ennek érdekében feladják az egészséges életmódjukat, hogy például minél vékonyabbak legyenek, mert ezzel a képpel szeretnének azonosulni, ilyenekké szeretnének válni.

Elvárások létezhetnek egyes személyek között, viszont a társadalom is gyakorolhat nyomást az egyénekre. Mindkét típus romboló lehet a személyiségre, a kapcsolatokra, úgy az ember életére összességében. Sőt ez a két színtér sokszor össze is keveredhet, mivel a társadalmi elvárásoknak akarunk megfelelni vagy azonosulunk velük és ezeket vetítjük tovább a másik felé. 

Saját elvárásom a gyermekem felé, hogy színjeles legyen az iskolában, mert én is az voltam. Egyébként is tudom, hogy nagyon okos, nyilván képes rá. Elvárom, hogy több különórára is járjon, mert most megtehetjük, és még bírja, hisz okos ő, olyan későn fekszik le aludni így is. Nem fárad el eléggé. A jövője is csak akkor van biztosítva ebben a mai kiszámíthatatlan világban, ha mindig mindenből ő a legjobb, különben eltapossák. Én a legjobbat akarom neki. Ezek a félelmek belőlünk jönnek, a saját bizonytalanságunkból. 

A társadalom elvárja, hogy tökéletes anya légy és mindent beáldozz érte, mert különben szemétre való vagy, minek szültél? Az anyák eleve érzékenyek a terhesség alatt és a szülést követő első időszakban. Bizonytalanok sokszor, hogy jól csinálják-e, amit csinálnak. Mert szeretik azt a csöppséget és a legjobbat szeretnék neki adni. Ebben a kiszolgáltatott állapotban kiválóan tudnak bántani a társadalom által "előírt" normák. Az egyének szájából így hangozhatnak: Te nem szoptattad legalább egy éves koráig a gyereket? Nem veszed fel azonnal ha sír? Mindennap főzöl neki és a férjedre is, ugye? Nyilván sosem vagy fáradt, mert otthon ülsz vele és ha alszik, biztosan te is alszol és a lakásod persze, hogy öntisztuló, de ha nem, van takarítónőd. Nem tudsz pikpakk kitakarítani? 

A tökéletes apa pedig milyen? Most épp nem is tudom, mert vagy emancipálódunk, vagy nem... Attól függ, hol állunk. Ha emancipálódunk, akkor minimum a fele gyes időt ő tölti otthon a gyerekkel, szó nélkül ugrik a feleség kérésére (ja, nem, mivel szólni sem kell neki), gügyög, viccelődik a gyerekkel, fáradhatatlan, érzékeny szerető is, akivel mindig mindent meg lehet beszélni mindemellett. De minimum időben hazajön a munkájából és azonnal a gyerekszobába veti magát. Minden kakis pelenkát dalolva kicserél, de minimum eljátssza a "futrobogakicsikocsi" versikét, hogy jöjjön az a puki. Ha nem emancipálódunk, akkor az apa maga a család bástyája, a rendíthetetlen, a családi kassza, aki tisztesen hazaadja a pénzt, bármikor fegyelmez ha ráfér a gyerekre és tökéletes minta a fia számára. 

Említsem a meleg párokat? Nekik nyilván nem lehet gyerekük! Mit is képzelnek? Tuti homi lesz, ha felnő... Összeházasodtak? WTF!? De minimum kiközösítik azt a szerencsétlen gyereket már az oviban.

Ja, hogy szingli... a biológiai órája nem ketyeg?

A fentieket nyilván eltúloztam, hogy minél jobban érzékeltessem azt, amire gondolok. Az elvárások és nyomások elképesztően destruktívak. Borzasztó egy olyan világban élni, ahol egyik mutogat a másikra és ítélkezik. Az elvárások és nyomások akár a társadalom felől érkeznek, akár egy szeretett személytől kapjuk, elvonják a figyelmünket arról, hogy kik vagyunk valójában.

Nekem hogyan kényelmes élni? Nekem mi az, ami valójában örömet okoz? Mi az, ami még belefér? Hol vannak a saját határaim? Mi a célom az életben? Ha pedig ezeket a kérdéseket meg tudjuk a magunk irányába válaszolni, akkor a partnerünkkel és gyermekeinkkel sokkal elfogadóbbak tudunk lenni. Ha nem akarunk azonosulni minden áron a trendekkel, ehelyett azt választhatjuk, hogy magunkra, a családunk igényeire fókuszálunk. Kit érdekel, hogy mit hőzöng a másik? Az az ő hőzöngése, az róla szól és nem rólam. Az egyén szabadsága terjedjen addig, amíg más ember szabadságát nem sérti és korlátozza. A társadalmat nem tudjuk megváltoztatni csettintésre, mivel egyénekből áll. És sokszor nem állnak az egyénekre a társadalmi normák, ha egyesével nézzük őket. Változást csakis magunkban indíthatunk el.

És komolyan, miért zavar az bennünket, ha valaki savanyú uborkát kér előételnek az étteremben csak úgy magában? Ha nem akar gyereket? Ha vissza akar menni az anya dolgozni? Miért akadunk le, ha a másik napi kétszer jár misére és minden étkezés előtt köszönetet mond? Engedi a gyereknek, hogy a desszerttel kezdje az étkezést?

Elvárásainkkal korlátozzuk a másik szabadságát és személyiségfejlődését. Minél irreálisabbak az elvárásaink, annál jobban bántjuk vele a másik személyt.

És nyilván fáj, hogy nem tudunk megfelelni ezeknek a társadalmi elvárásoknak, mert akkor ki leszünk vetve a közösségből. Kitaszítottak leszünk, mert mi másként gondoljuk, mertünk más döntéseket hozni. Mi leszünk a nagy szembenállók. Pedig nem, csak mernénk másképp élni, úgy, ahogyan nekünk jól esik. 

Az egyén és társadalom örök interakcióban vannak, hasonlóképpen az egyén az egyénnel. Ezekben az interakciókban alakulunk. Olykor szét lehet választani a dinamikákat, máskor jobban összefonódnak. Akkor nem veszünk el, ha megtanulunk a saját igényeinkre és vágyainkra odafigyelni, megismerjük önmagunkat.

A téma még közel sincs kimerítve. De talán arra már elég, hogy kicsit jobban szétnézzünk magunk körül, de elsősorban önmagunkban. Hogy észrevegyük, ha valakit bántanak, nem fogadnak el. Hogy tudjunk kiállni mellette. Hogy kiálljunk saját magunkért. Érzékenyebbek legyünk gyermekünk személyiségére és vágyaira. 
Önmagunk elfogadásával könnyebb elfogadni a másikat is olyannak, amilyen. Gyermekeink felé nyitottabbá válunk, így alakíthatunk ki velük őszinte, bizalmi kapcsolatot. 

Véletlenül sem kioktatni szeretnék senkit. Magammal kezdem, mert bennem is van egy jó adag elvárás és megfelelési kényszer, amit le kell tennem.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anemaznem.blog.hu/api/trackback/id/tr528441456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.