A divatvilág sokszor lőtt már mellé társadalmi érzékenyítés témában: nemi erőszak az indiai busz padlóján, öntudatlan részeg modell a földön, szeméthalmon heverve egy sikátorban; akadtak cifra esetek. Végre egy magyar fotós is belépett ebbe az impozáns klubba.
Baksa Norbert anyaga önmagában valahol félúton van a Saatchi & Saatchi - Cordaid kollaboráció és az indiai buszpadló között: a modell menekültként pózol, szögesdrót előtt, a rendőrség karmai közt, Chanel-tokos okostelefonnal szelfizve. Az összkép azonban mégis az indiai anyagra hajaz. Elmondom, miért.
Az ilyen divatanyagok készítői általában valami jó cél mentén indokolják a témaválasztást: felhívják a figyelmet arra, hogy a sweat-shopokban rabszolgabérért dolgoztatott nők soha az életben nem vehetnék meg maguknak a napi tizensok órában előállított termékeket, megmutatják a szexuális erőszakot, az ittas nők kiszolgáltatottságát, vagy éppen egy menekült nőt ábrázolnak a röszkei határon. Mi ezzel a baj?
A koncepció, hogy a világ gondjaira a divat azzal hívja fel a figyelmet, hogy bizarr anyagokkal hozza kényelmetlen helyzetbe a befogadót, aki ettől remélhetőleg elgondolkozik, egyáltalán nem újdonság. Önmagában az, hogy valami provokatív, akár durva, nem lenne baj, a fenti képen is látható Saatchi & Saatchi - Cordaid kollaboráció a maga nemében még akár sikerültnek is tekinthető, hiszen a modell- és helyszínválasztás, valamint a National Geographic stílusú képi világ is támogatja a befogadót a sikeres percepcióban: nem a ruha a lényeg, hanem az, hogy ezek az emberek nem ugyanabból az okból olyan csontsoványak, mint a modellek, hanem mert nincs mit enniük. Amikor 2007-ben először találkoztam az anyaggal, először mérhetetlenül felháborított, alapvetően éreztem etikátlannak. Azóta is vitathatónak tartom, de tény, hogy maga a társadalmi üzenet egyértelmű. Az üzenet - saját, kissé kínos magyarázkodása szerint - Baksa Norbertnél is az lenne, hogy a menekültválság összetett problematikájára hívja fel a figyelmet. Hidjabban és félmeztelenül pózoló modellel.
Kezdjük ott, hogy a kivillanó cici - hidjab kombináció felér egy mekibohócként ábrázolt Mohamed karikatúrával. A másik fő gond, hogy nagyon vékony a határvonal aközött, hogy az adott divatanyag elsősorban tényleg egy létező problémára reflektál, vagy csupán meglovagol egy nagyon aktuális, sokak figyelmét lekötő témát. Ezer apró részleten múlik, hogy a végeredmény melyik kategóriába esik; a sminken, a modellen, a pózokon, a háttéren, a ruhákon, az alkalmazott fotográfia nyelvhasználatán, vagy a képfeliraton. Valaminek nem szabad stimmelnie, különben nincs meg az a disszonancia, ami megteremtené az idézőjelet a helyzet körül, hogy a befogadó azonnal értse - érzékelje azt és valóban elgondolkodjon egy pillanatra. Ha ez nem történik meg, az üzenet könnyen visszájára fordul.
Baksa nem csak nem tette ki az idézőjelet - ez még lehetne az én szubjektív értelmezésem fogyatékossága is -, de tökéletesen reflektálatlanul nyúlt egy olyan témához, amire a figyelmet egyáltalán nem kell felhívni, hiszen eleve ez a jelenleg legközpontibb téma az országban, miközben pokoli indulatok övezik, ezért nagyon veszélyes terep. Szánhatta (volna - lásd lent) ő a Chanel-tokos telefonnal szelfizést arra utaló iróniának, hogy rengetegen hőbörögtek az elmúlt hónapokban a menekültek jó ruháin és okostelefonjain, de az eredmény minden, csak nem az érzékenyítést szolgáló groteszk szembesítés. Csak egy szexi csaj kivillanó cicikkel, fejkendővel és Chanel-tokkal. Meg szögesdróttal. Ez már inkább a fent említett Pretty Wasted anyag világát idézi, mintsem a Saatchi & Saatchi törekvését. Sőt. Ahogy már jeleztem, leginkább az indiai buszos nemi erőszak sorozathoz tudnám hasonlítani.
Eddig az anyag esztétikai méltatása. És most kitérnék a fotós saját - angol nyelvű - magyarázatára, melyet a blogján tett közzé. Ebben elmondja, hogy nem volt célja csillogással ábrázolni a helyzetet, csupán annak összetettségére akart rámutatni. Aztán azt írja: ,,Azoknak, akik azt mondják, ostoba vagyok, csak azt tudom mondani, hogy több nézőpontból is meg kéne vizsgálniuk a problémát, mivel nem élnek Magyarországon, így nem tapasztalják mindezt elsőkézből. A címlaphírekből nehéz megérteni, hogy ezek az emberek valóban menekültek, vagy valami egészen más kategóriába tartoznak."
Én itt élek. És innen nézve azt látom, hogy ez az - amúgy végtelenül középszerű, rémesen stylingolt - anyag, főként a közzétett kommentár tükrében, egyszerű gazdasági bevándorlózás. És ezt társadalmilag érzékeny művészetként interpretálni nem csak ostoba, hanem végtelenül cinikus is.
