Susan Brownmiller az egyik leghíresebb, legnagyobb hatású feminista, aki 1975-ben publikálta a feminizmus topirodalmába méltán sorolt Against Our Will: Men, Women and Rape (Akaratunk ellen: férfiak, nők és nemi erőszak) című könyvét. Most elég furcsa dolgokat mond. Áldozathibáztatás 2015.

Brownmiller a napokban azzal kavar nagy port, hogy olyanokat nyilatkozik, miszerint a nemi erőszakért a fiatal nők öltözködése és nagyon felelőtlen alkoholfogyasztása kárhoztatható. Egyenesen kimondja azt is, hogy az áldozathibáztatás nem akkora tévedés. Inkább az a problémás, ha abból indulunk ki, hogy az erőszak túlélőit felmentjük azzal, hogy ők túlélők, akiket abban kell segíteni, hogy se magukat ne hibáztassák, se más ne hibáztathassa őket. Merthogy a miniszoknya is, a túl sok alkohol is a potenciális elkövetők figyelmét hívja föl, az ő malmukra hajtja a vizet.

Értem ugyan, hogy miért hiányolja Brownmiller a prevenciót, miért sürgeti az anti-rape túlélőkészletek terjesztését, de az a benyomásom, hogy egyszerűen lemaradt a koráról amikor nem abból az evidenciából indul ki, hogy a legjobb prevenció a nevelés. Fiúké, lányoké egyszerre. Ne igyon senki túl sokat, de ha valaki már túl sokat ivott, akkor ne hagyd magára és főleg ne erőszakold meg. 

Például a Staubenville eset kapcsán (három éve részeg kamaszok brutálisan, csoportosan megerőszakoltak egy öntudatlan lányt) az utóbbi időben rengetegszer elhangzott, - nem csak feminista fórumokon, Amerikában több országos kampány folyik az ügyben -, hogy persze nem helyes, sőt, nem is legális, hogy egy tinilány öntudatlanra igya magát, de az igazi probléma az, hogy ezek - az egyébként sztársportoló - fiúk ahelyett, hogy biztonságba helyeznék, lefektetnék aludni és betakargatnák, vagy hívnák a szüleit, megerőszakolják és az egészet még videóra is veszik, majd feltöltik az internetre. Ami arra utal, hogy még csak fel sem fogják, hogy ez bűncselekmény, nem csak helytelen, sátánian aljas tett.

Brownmiller annyiban konzekvens, hogy a kapcsolati-családon belüli erőszak kapcsán is azt az álláspontot képviseli, hogy az áldozat ne süppedjen bele az áldozat szerepébe, hanem meneküljön a kapcsolatból, különben meg fogják ölni. Az emancipációnak persze lényege, hogy az ember nem hagyja magát, hogy keményen küzd azért, hogy ne érje hátrány, vagy bántalmazás. Azonban az ilyen helyzetek pszichológiája, az erőszakspirál okozta tünetek, a kialakuló önvádtól a stockholm-szindrómáig, mára tengernyi szakirodalommal bír. Tudjuk, hogy a bántalmazó kapcsolatból való kilépéshez milyen eszköztárra van szükség és mennyire híján van ennek sok nő. És hogy éppen ezért szorulnak segítségre.

Azonban a legfőbb kérdés nem lehet sem Terike, sem a vak komondor, csakis maga a bántalmazó. Az olyan kérdések, amik Brownmillerben felmerülnek (,,Nem láttad az intő jeleket?" ,,Mire számítasz, ki fog megvédeni önmagad helyett?" ,,Kicsit késő nemet mondani, ha már mindketten levetkőztetek, nem?") kimerítik a klasszikus áldozathibáztatást és rendkívül veszélyesek.

Mert a nem az még mindig nem, és mert csak az igen jelent igent. És ezt egy ideje már tudjuk is.