A Guardian egy friss kutatás kapcsán írt a minap az erőszak és a zaklatás romantizálásáról és ennek a társadalomban kifejtett hatásairól. De miről is van szó?
A mostani kutatásban Julia R. Lippman azt találta, hogy azok a nők, akikkel olyan filmeket nézettek meg, mint a Keresd a nőt!, lényegesen elfogadóbbnak mutatkoztak leendő partnerük "szerelmi" megszállottságával - és akár az ebből adódó zaklatással - szemben, mint azok akiknek az Egy ágyban az ellenséggel vagy a Most már elég jellegű filmeket vetítették. Ez nem is meglepő, vérprofi írók mentek bombabiztosra, a hatás nyilván nem marad el. Azonban érdemes lenne a felelősségről is beszélni, amivel az ilyen hatáskeltés jár.
Számtalan hollywoodi vígjáték szól arról, hogy a lúzer (nem kizárólag, de jobbára férfi) főhős komikus esetlenséggel kutakodik, kémkedik, próbálja becserkészni rajongása tárgyát vagy éppen visszaszerezni a nőt, aki korábban egyértelműen és határozottan ejtette. A film végén persze magától értetődően sikerrel jár a kedves, csetlő-botló, fáról látcsővel kukkoló, szupermarketben konzervhegyek mögé bújó, mindenféle vicces kalamajkába keveredő fickó. És ennek örülni kell, hiszen ezért drukkoltunk végig.
Érdekes, - ez személyes észrevétel -, hogy a vígjátékokban, illetve a boldog kimenetelű filmekben szinte mindig férfiak a szeretnivaló ragacsok. Sok film szól persze a férfi zaklatóról, akitől félni kell, azonban míg rengeteg példát tudunk citálni a szerethető ragacsra, a női zaklató leginkább csak thrillerekben jelenik meg, a legkevésbé sem pozitív felhanggal. A női zaklató vagy szerelmi megszállott veszélyes, démoni alak, aki bármire képes és általában a kedves, szelíd és szeretetreméltó riválist teszi el először láb alól, netán kinyírja a macskát, de kukkolás közben semmiképp sem pottyan cukin zilált hajjal a szeretett férfi ölébe a háztetőről, hogy aztán boldogan éljenek. (Na jó, Rene Zellwegerrel pont ez történt a Bridget Jones második részében.) A női stalker nem cuki. (Fatal Attraction, The Hand That Rocks the Cradle, Single White Female, Obsessed, The Roommate etc.)
Az erőszak és a zaklatás filmes feldolgozása nagyon fontos, a romantizálás azonban legalább ennyire veszélyes. A Szürke 50 árnyalata vagy a Twilight-széria még a vígjátékoknál is messzebb megy: ezekben a nyilvánvalóan elnyomó, zaklató vagy bántalmazó férfi minimum együttérzést, megértést és szimpátiát kiváltó karakterként kerül bemutatásra. Sőt: vonzó figura. Annyira, hogy simán kiérdemli, hogy tinik millióinál díszítse poszter formájában a lányszobát. De hát Belle is beleszeretett a Szörnyetegbe, aki bebörtönözte, pszichés terror alatt tartotta és érzelmi zsarolással kötötte magához.
A jelenség igen kiterjedt a popkultúrában, hiszen a társadalomban is eleve, hagyományosan az. A ,,csak azért piszkál, mert tetszel neki" örökzöldet minden kislány betéve tudja, ahogy máig tízezrek könnyezik meg, amikor a Király azt énekli, ,,szeress úgy is, ha rossz vagyok" és milliók alélnak el, amikor John Lennon azt dalolja, nem akarta ő bántani az ő kedvesét, de hát ő már csak egy ilyen féltékeny csávó, mit lehet tenni.
Azt lehet tenni, hogy alapjaiban kérdőjelezzük meg az erőszakot és zaklatást romantizáló üzenetek legitimitását és amikor olyan ártatlan filmek kerülnek a lejátszóba, mint a Keresd a nőt, legalább egy mondatot szánunk arra, hogy tudatosítsuk magunkban - és a mellettünk ülőben -, hogy ez igazából egyáltalán nem vicces. Akkor sem az, ha éppen hasgörcsöt kapunk a röhögéstől amikor Cameron Diaz a hajára keni Ben Stiller hajzselének nézett spermáját.
